2013. október 28. (hétfő)

 

 A mai nap igaz nem tevékenykedtem, és egész nap csak feküdtem, de az agyam nem állt le. Minden pillanatban gondolkodtam,  és gondolkodtam. Nem könnyű az érzéseinket kordában tartani. Sőt nagyon nehéz. Van, hogy egyes érzéseinket szeretnék a szőnyeg alá söpörni. Sikerül is, de elő fog onnan jönni előbb vagy utóbb. Nekem is vannak ilyen érzéseim. Olyanok, amiket mindenki előtt tikolok, még saját magam elől is igyekszem. De nem olyan könnyű ez az egész. Egy bonyolult szerkezet a lélek. Egy szörnyen bonyolult, és érzékeny kiismerhetetlen valami. Őszintén mondom, hogy rettegek egyes érzéseimtől. Nem akarok róluk tudomást venni. Mégis megjelennek.

 Ki kell tartanunk az álmaink mellett. Nem szabad soha feladni. Jöhet bármi, szülőként kell óvnunk azt, mint gyermeket. Minden nap kitartóan harcolok az álmaimért. És maximálisan elhiszem, hogy meg fog történni. De olykor szembesülök azzal, hogy talán nem. Mi lesz velem, ha a köd szertefoszlik, és a célok eltűnnek. Ki leszek én? Mikor mindezeken elgondolkodom a végeredmény folyton az, hogy még erőteljesebben kell kűzdenem. Mert ha beledöglök is valóra váltom. Álmok nélkül nem lennék az aki vagyok. Akkor mindennek vége lenne, és csak az üres papír maradna, amire toll nélkül semmit sem tudok írni. De sikerülni fog. Képes vagyok bármire.

 Annyi mindent szeretnék. Érezni akarok örökké mindent. Jót és rosszat is. És mindezt meg akarom osztani valakivel. Egy olyan személlyel, akinek fontos vagyok, aki mindig mellettem van, tiszta szívből szeret, és megbízom benne. Ebben a katasztrófális világban vagyok egyedül. És félek. Rettegek. De csak csendben hallgatok, és próbálom még magammal is elhitetni, hogy semmi probléma. Pedig vannak problémák. Nem vagyok bátor, és nem vagyok képes egyedül elbírni a súlyokat. Szükségem van a barátaimra, a szüleimre. De a szüleim nincsenek mellettem. Még a közelemben sem. Folyton egyedül vagyok otthon, abban a hatalmas házban. És csak gondolkodom. Ki vagyok én? Merre tartok? Melyik a helyes út? És nincs senkim akivel ezt meg tudnám beszélni. De akad egy ember, egyetlen a rengeteg közül, aki olyan, mintha a másik felem lenne. A legjobb barátnőm. Rá folyton számíthatok. Olyan mint én. Az egyetlen aki eddigi életem során képes megérteni. Aki olyan, mint én. Aki mellett nem tűnök ki. Vele folyton beszélhetek a problémáimról. De neki sem vagyok képes folyton beszélni. Mert fáj. Fáj kinyitni a szám, és beismerni nem bírom el ezt egyedül. Azt hiszem nélküle nem élném túl a nyomasztó mindennapokat. Emlékszem, nem rég történt. Sötét volt, mikor elindultunk haza. Náluk voltam. Sötét volt, és megálltunk a dombon. Lefeüdtem a dobt tetején az útra, és láttam a várost fényeit, az égen a csillagokat. Leült mellém,és komolyan kezdtünk beszélgetni. Nem törődtünk azzal, hogy mit szólnak a szüleink, hogy későn érünk haza. Elfelejtve mindent. Megnyíltam akkor. Minden félelmem elmondtam. És ő volt aki lelket öntött belém. Eddig még senki a világon nem volt erre képes. És ami miatt a legjobban rettegek, hogy talán soha nem találkozok egy olyan valakivel, aki elfogad engem. Aki megérti a ki nem mondott szavaimat is. Aki törődni fog velem, és szeret majd, annak ellenére, hogy nem vagyok olyan, mint mások. Hogy különc vagyok. Aki ezt mind elfogadja, megérti, és szereti is...

 

Oldal: 2013. október 28.
Igaz mindennapok - © 2008 - 2024 - igazmindennapok.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat